Raftingcentrum

Bakanccsal 2864m-en

A Júliai Alpok Királya Triglav - Szlovénia legmagasabb csúcsa Jó kondícióval bíró turistáknak ajánljuk. Közepesen megerőltető kétnapos magashegyi túra. Izgalmassá teszik drótköteles mászások, viaferrata utak. A szép időt ígérő vénasszonyok nyara szeptemberben kalandozásra csábítja az outdoor sportok szerelmeseit, ezért erre az időszakra időzítettük túránkat a Júliai Alpokba, hogy hódolatunkat fejezzük ki Triglav királynak. A túránk kétnapos úgy, hogy az éjszakát a Triglav alatti menedékházak egyikében töltjük, majd reggel támadjuk a csúcsot és másnap visszatérünk kiinduló pontunkra. Utunk a leghosszabb, ám talán legszebb mellékvölgyban, a legendás Triglavi tavak völgyében vezet. Péntek késő este már sötétben megérkeztünk kiindulópontunkhoz a Bohinj felett álló Dom Savica 650 méter magasan fekvő parkolójába. Rövid és viszontagságos éjszakai pihenésünket reggel 5-kor törte derékba az ébresztőóra, de a ránk váró izgalmak azonban hamar feledtetik a kényelmetlenségeket. A túra a Dom Savica menedékháznál indul, a bohinji Száva csörgedező patakocskáján átkelve az út először finoman emelkedik, majd gyorsan emelkedni kezd. A sziklafal közel függőleges, ha nem lenne a jól kiépített – és kiépítettségében már-már kicsit illúzióromboló – túraösvény, bizony nem kis feladat lenne a fennsíkra való feljutás. Egy óra kapaszkodás, mászás és lihegés után végre lankásabbá válik az út, amely egy már-már mesébe illően sűrű, hatalmas fákból álló fenyő-katedrálisba vezet. Az erős kezdés után azért némileg kapkodjuk a levegőt, majd hamarosan már a látványtól reked bennünk a szusz, ugyanis mohapárnák és páfrányok között kanyargó ösvényről hirtelen elénk tárul a Hét tó völgyének első gyöngyszeme, a Crno jezero. A valószínűtlen türkizkék víztükröt elhagyva az erdő számtalan csodát kínál: parázsló vörös leveleken megcsillanó vízcseppek, harangvirágok, fürtös enciánok és a vörösfenyők sárgába forduló tűleveleire fűzött csepp-gyöngyök. Az ösvény folyamatosan emelkedik, néhol az áthajló sziklafal alatt fut, majd egy rövid erősebb szakasz után újabb tó, a Dvojno Jezero partjára érünk. A tó partján menedékház áll, felfrissülésre, megállásra csábítja a vándort. Jól esik kicsit letelepedni a rönkökből összerótt padokra, feltölteni a kulacsunkat friss forrásvízzel. Rövid szusszanásunk után kísértetiesen gomolygó felhőpamacsok között indulunk tovább, a szürkeségben csak a szél- és hótépázta vörösfenyők sziluettjei látszanak. Aztán egyszer csak varázsütésre eloszlik a köd, és kibukkannak a lélegzetelállító kulisszák, a hegyek csodálatos amfiteátruma, majd egy domb mögül kibukkanva megpillantjuk a völgy legnagyobb, legmélyebb tavát, a Dvojno Jezerot amelynek rezzenéstelen vizén borotvaéles kontúrokkal tükröződnek vissza a vakító fehér mészkősziklák. Hosszan gyönyörködünk a látványban, de a Kanjavec csúcsának égnek meredő ujja cihelődésre késztet, jelezve, hogy hosszú út áll még előttünk. Az út két kisebb tavat elhagyva meredeken vezet fel a Hribarice hágó nyergébe, amelyre felérve először pillantjuk meg utunk során Triglav Király fenséges orcáját. Rövid szusszanást követően kissé lehangoltan törődünk bele, hogy eddig elért magasságunk egy részét fel kell adni és vissza kell ereszkedni a Dolic hágóba. Innen már csak egy 3-4 kilométeres, szelíden, ámde folyamatosan emelkedő ösvényen kell végigmenni és máris a szálláshelyünkön lehetünk. Az ösvény először egy törmeléklejtőn vezet lefelé, majd a Dolic hágón áthaladva hol lankásabb hegyoldal, hol meredek szikla letörések oldalában vezet. Egy utolsó törmelékkúp kínkeserves átmászása után fáradtan döccenünk le a menedékház alatt felállított padokra, és csak egy kiadós szusszanást követően tudjuk magunkhoz venni a jól megérdemelt Zlatorog sört. Ahogy lassan véget ér a nap, egymás után gyúlnak vörösre a hegycsúcsok, a völgyekbe leereszkednek a felhők, megajándékozva bennünket azzal az érzéssel, hogy itt (majdnem) a világ tetején nincs semmi más, csak mi magunk, a hegyek, a természet. Tökéletes béke és harmónia. Ahogy a nap eltűnik a látóhatár mögött, a hőmérő higanyszála azonnal mélyre süllyed. A csípős hideg bekerget bennünket a házba. Az étkezőben már jókedvű vándorok gyülekeznek, néhány asztalon leves gőzölög. Mi is elfogyasztunk egy tányérral, majd leragadó szempillákkal foglaljuk el egyszerű, ám jó meleg szállásunkat. Reggel fél hatkor csörög az óra. Gyorsan készülődünk, a hátizsák marad, csak a legszükségesebb dolgokat visszük. A házból kilépve vaksötét és dermesztően hideg van, az ég alja éppen hogy csak dereng keleten. Fogunk vacogását és nyelvünk elharapását elkerülendő indulunk is, mert a napfelkeltét már a csúcsgerincről akarjuk megcsodálni. Sajnos a napfelkeltéről lemaradtunk, bár csap percekkel. Viszont a sziklafal arany-vörös fényben izzik, árnyékunkat óriásira nyújtják a napsugarak. Lenyűgöző. Rövidesen a csúcsgerincen haladunk, amely néha csak egy lépésnyi széles, ám biztonságos, nem omladékos. Ahogy egyre közeledünk a csúcshoz, úgy maradnak alattunk a környező nagy csúcsok, végül a trónkövetelő Skrlatica csúcsára is lefelé kell nézni. Pár lépés és feltűnik a csúcson az Aljazev Stolp, egy gigantikus hirdetőoszlophoz hasonló vasmonstrum, amely többes funkcióval bír: egyrészt a szlovén nemzeti büszkeség szimbóluma, másrészt akár 4 ember is belefér vihar esetén. A csúcsra lépve szájtátva nézünk szét, a panoráma lélegzetelállító. Vagy százkilométeres sugarú körben mi vagyunk a legmagasabban. Délnyugat felé – szinte hihetetlen – még az Adria vize is megcsillan. Látszik felfelé vezető utunk egy része is, a Kanjavec, a Hribarice – mélyen alattunk – kelet felé talán még Ljubjanáig is ellátni, csak éppen a ködben nem látszik. Nézelődés, fotózás, csúcs-csoki evés, majd indulunk lefelé. Hamar leérünk, lefelé az út már kevésbé eseménydús. Célunkat elértük, és bár tudjuk, hogy nem önmagában csak a csúcs miatt jöttünk, a lefelé vezető út mindig szomorúbb. A menedékházban egy erőgyűjtő és diadalmas sör behabzsolását követően összepakolunk, majd kb. fél 11-kor elindulunk hazafelé. Ami idefele idegőrlő emelkedő volt, az hazafelé könnyed sétagalopp, azonban ahogy kezdünk visszakaptatni a Hribarice hágóra, bizony kimutatja a hely a foga fehérjét. Meredek a törmeléklejtő, néhol süppedékeny is, úgyhogy fújtatva és csurom vizesen érünk fel a Kanjavec alá. Innen hamarosan tovább trappolunk, már az órát is nézzük, jó lenne még világosban haza indulni. Újdonságot azonban csak az jelent, hogy felfelé vezető utunkkal ellentétben nem ködben, hanem vakító napsütésben túrázunk. Ahogy ereszkedünk, sűrűsödik a növényzet, a fenyők tövén sűrű mohapárnák, szinte mint egy tündérmese. Rövid pihenő a Koca pri Triglavskih Jezerih menedékháznál, majd újabb hosszú ereszkedés a meseerdőben, végül ott állunk a fennsík peremén, a meredély felett, ahol már kifejezetten nincs kedvünk leereszkedni. Végül fáradtan, de szerencsésen leérünk, világos is van még, bár mire összeszedjük magunkat, besötétedik. A hazaúthoz egyikünknek sincs kedve, tudjuk, keserves lesz a hétfő reggel, de minden fáradságért kárpótol minket mindaz a kegy, amelyben Triglav király részesítette alázatos szolgálóit. Dr. Horváth András Vissza>>>